A minap egy erdélyi történetet hallottam. A kalotaszegi régió egyik
régi erődtemplomában egy érdekes ötlettel álltak elő az egyházfők, mikor több
házaspár jelentkezett azzal a szándékkal, hogy válni szeretnének. A párt 2
hétre bezárták az erőd egyik szobájába, ahol csupán egy ágyat, egy asztalt, egy
széket, egy kanalat, egy tányért kaptak. Mindenből egyet. A módszer olyannyira
sikeresnek bizonyult, hogy háromszáz év alatt csupán egyetlen pár döntött úgy,
hogy nem állnak el a válási szándékuktól.
Ahogy ezt a történetet hallgattam
mosolyognom kellett. Öröm volt újra hallani a régiek értékei felől. Ez a
történet, ez a megoldási forma annyi bölcsességet hordoz magában, amiből sokat
gazdagodhat az ember. Manapság a házasságok fele végződik válással. Mi
történhetett a világgal az utóbbi évszázadokban, mi történhetett az emberekkel,
hogy ilyen arányban nem tudnak kitartani egy olyan kapcsolat mellett, amire
egyszer, tegyük fel, szabad választásból igent mondtak.
Két ember valószínűleg soha nem
passzol egymáshoz teljes mértékben, de ahogy Popper Péter mondta: mindenki
életében van néhány ember, akikből hosszas munka és odafigyelés árán lehet egy
társ, aki elkísér egy életen át. Mindenkinek vannak olyan kellemetlen szokásai,
amikkel könnyebb- nehezebb együtt élni. Sokszor azonban az a helyzet, hogy a szokások,
amik a másikban zavarnak nem feltétlenül rosszak, pusztán eltérnek attól a
megszokottól, ami nekünk otthonos. Természetesen egy testi lelki
értelemben bántalmazó szokás nincs rendben. Az ember megteheti, hogy elfogadja
és együtt él vele, de ha kilép belőle, attól nem lesz kevéssé kompromisszum
kész, nem lesz gyáva. Amikor az ember igent mond egy kapcsolatra, azt mérlegeli,
hogy mennyire élhetőek számára a másik más fajta szokásai, illetve mennyire
érez kompromisszum készséget párjában közös szokásaik alakításában. A közös
szokások pedig nagyon fontosak, ezek azok a szálak ugyanis, amik mentén az
intimitás elmélyül, és a kapcsolat bensőségessé, egyedivé és megismételhetetlenné
válik.
Ám ahogy az embert az élete során
különböző hatások, benyomások érik, egyre formálódik. Mivel folyamatosan
kapcsolatban élünk környezetünkkel, a világról szerzett tapasztalataink mentén
mi is folyamatosan alakulunk, átalakulunk. A változás elkerülhetetlen. Épp egy
ismerősöm mesélte megdöbbenve saját magán, hogy világ életében rendkívül
rendetlen volt, aztán mióta elköltözött szüleitől minden élére van állítva az
otthonában. Ez teljesen rendben, a változás szükségszerű, ha alkalmazkodni akarunk
a világhoz, amiben élünk. A kapcsolatban ott kezdődnek a feszültségek, amikor
az egyik félnek megfelelnek a kialakított szokások, a másik viszont saját
változásának hatására új szabályokat szeretne kialakítani a kapcsolatban. Ilyenkor
az ember két dolgot tehet, vagy homokba dugja a fejét, vagy aktívan cselekszik,
és vitába bocsátkozik. A kapcsolat szerepe, hogy védelmet, biztonságot nyújtson
a benne élőknek, hogy legyen olyan közeg, ahol az ember otthonosan, teljesen
lemesztelenítve is biztonságban lehet jelen. Ha azt érzem nem kapok elég
odafigyelést, nem vagyok meghallgatva, a biztonság vára omladozni kezd, ez
márpedig konfliktushoz vezet.
A kapcsolat sikeres kimenetelét
az határozza meg, hogy mennyire tudunk együtt haladni, mennyire tudunk
kommunikálni egymással, mennyire tudunk közösen szokásokat kialakítani, és
mennyire vagyunk rugalmasak, hogy ezek a közös szokások az idő múlásával
kövessék saját változásainkat. Ha belemerevedünk a kapcsolat elején kialakított
megszokásinkba, elvesztjük a kapcsolatot társunkkal.
Mivel az emberi kapcsolatokban
jelentős szerepet játszanak az érzelmek és nem pusztán a fizikai aktus
határozza meg érzelmi kötelékeinket, az ösztönökön túl a szellem, és a lélek is
fontos szerepet játszik a kapcsolat alakulásában. Az ösztön és a szellem
szükségletei néha ellentmondanak egymásnak. Néha a testem, és itt nem szexuális
tárgyként tekintek a testre, másra vágyik, mint amit a szellemem helyesnek
tart. Akkor tudok harmonikusan működni, amikor a testi és lelki
szükségleteim összhangban vannak. Ugyanez jellemző kapcsolatainkra is, akkor
tudunk egy kapcsolatban kiegyensúlyozottan működni, ha testileg, lelkileg
rendben vagyunk magunkkal. A harmonikus párkapcsolatban segítséget tudok kérni
páromtól, amikor ez a belső egyensúly felborul, és ő erre képes reagálni. A
kapcsolat akkor romlik meg, akikor ez az adok-kapok, dolog felborul. Ha az
egyik fél csak adja az energiát a kapcsolatba, ami lehet figyelem, türelem,
odafordulás, aktivitás a mindennapokban, akkor egy idő után elfárad, lemerülnek
energiaraktárai. Akár lelkileg, akár fizikailag fárad el, felborul a belső
egyensúlya, és ekkor először feszültté, majd elégedetlenné válik. A negatív érzéseinket
pedig hajlamosak vagyunk szeretteinkre vetíteni, mert velük kapcsolatban megvan
az a bizalom, az a kötelék, ami elbírja ezt a fajta terhelést. A kötelék
teherbírása azonban nem végtelen, egy idő után, ha belegondolsz, egy nadrág is
elkezd kikopni, elfárad az anyag. A kapcsolati kötelék szálai is így
gyengülnek, ha nem ápoljuk őket. Minél több ilyen szálacska szakad el, annál
kevesebb marad, ami összetartja a kapcsolatban lévő embert, és ami életben
tartja a kapcsolatot. Általában, amikor az ember először kimondja a válás
tényét, valójában nem feltétlenül voksolna emellett a lelke. Ez egy jelzés:
hahó, a határaimat feszegetem!
Kicsit térjünk vissza a történetre!
Mi történt abban a két hétben a két ember között? Adott egy szoba egy ággyal,
egy asztallal, egy székkel, egy tányérral és két dühös, elégedetlen, csalódott
emberrel. Mindketten dühösek a társukra, és ami talán, nem annyira nyilvánvaló:
magukra, elégedetlenek az életükkel (az ember érzelmileg nehéz helyzetekben
gyakran túlzásokba esik), és csalódtak kapcsolatukban, a másikban és saját
magukban. Összezárva, és egymásra utalva állnak egymással szemben egy zárt
szobában. Ilyenkor az ember ösztönei kerekednek felül, alvás, étel, ital. Ezek
alapszükségletek. Azonban az összekovácsolás módszerét jól kitalálták öregeink,
a kapcsolati kötelék utolsó szálait felhasználva az elveszett empátiát
igyekszenek előcsalogatni a felekből. A helyzetből nem lehet menekülni, meg
kell oldani. És talán ez az, amit manapság olyan gyakran terhesnek élünk meg. A
mindennapi rohanás mellett sokszor nincs energiánk empatikusnak, türelmesnek
lenni, odafordulni a másikhoz. Az egésznapi stressz után nincs energiánk a
nyakunkba venni a vitákkal járó feszültséget is. Pedig ha fontos számunkra a
másik, és fontos, hogy egy otthonos, harmonikus, kiegyensúlyozott kapcsolatban
éljünk, akkor erre meg kell teremtenünk bizonyos tartalékot. Vannak olyan
időszakok, amikor ez könnyebb, és van, amikor nehezebb. Ha mindkét fél
fontosnak tartja, hogy erre odafigyeljen, akkor ezzel jóval megnövelik az
együtt maradás valószínűségét. Garancia nincs semmire sem, háromszáz év alatt
két pár mégis a válás mellett döntött, de ha ilyen nagy részben vagyunk képesek
befolyásolni kapcsolatunk alakulását, akkor miért ne élnénk vele?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése